Nyílik az ajtó, a hűvös eső bekísér egy rég látott embert. Lekerül a
kabát, keresi a székét, de az már foglalt, így hát kimegy. Rágyújt, hogy
legyen ok. Csak úgy egyedül. Ritkán látom már, jóban voltunk.
Régebben
ez a lány az asztal mögött ült, a sarokban. Közvetlen, kellemes,
nyitott szívű ember volt. Hosszú haja engedelmesen göndörödött vállára,
ruhája egyszerű, s szelíd mosoly fürdött az arcán. Firkált. Sokszor
firkált, mindig ugyanazt. Házat, tetővel. Szépen kanyarodtak a cserépnek
gondolt vonalak a tetőn, keze füstöt kavart a kéménybe, a sarokba
gubbasztó felhő gömbölyült, alulról kibújó nappal és a madarak se
maradtak le, igaz, csak egy hullámvonallal, az égről. Egy pszaki is
megdicsérné a fáit!